A következő  kérdés az volt, hogy milyen pipát kapjon. Tucatnyi különféle típusú pipája van, a születésnap, mint mondtam, kerek számú. Valami egyedi kell.

Gyorstalpaló  a pipatóriumok világában: pipa készülhet szinte bármiből. Tamás bátya pipája kukoricacsutka volt, a legelterjedtebb a rózsafa-gyökér, de lehet más fából, cserépből, tajtékkőből… Nem keltem a feszültséget tovább. Tajtékpipát kap. Valami egyedit. Az ötlet kiemelkedően jónak ítéltetett a családi megbeszélésen.

Az első  lépés a pipa.lap.hu volt, ahol a magyarországi pipakereskedések honlapjait lapoztam végig és eljutottam a Gallwitz Pipabolt oldalára, ahol igazán szép antik és új tajtékpipákat hirdettek. Az antik csoport viszonylag hamar kiesett – valahogy nem tudtam elképzelni Apámat egy filigrán díszítésekkel terhes, hosszúszárú csibukot rágcsálva (a megnevezése egészen pontosan „Antik tajtékpipa faragott családi címerrel, ezüst kupakkal. Eredeti, ezüst intarziás szárral”). Az újabbak pedig túl jellegtelenek voltak (emlékszel, jeles eseményről beszélünk). Az ír Peterson gyártotta tajtékpipa („A Sherlock Holmes kollekció egy darabja, ezüst gyűrűvel, 9mm-es filterrel”) egyszerűen nem volt elég kiemelkedő. Hm. Mi lenne, ha gravíroztatnánk? Egy telefon eldöntötte, hogy maximum az ezüst gyűrűt lehet gravírozni, persze csak piciben… Nos, a helyzet nem állt jól.

Visszamentem a kezdőoldalra és unalmamban végiglapoztam a linkeket, amik közül végül a White Pipe-nál akadtam meg: ígéretes kínálattal rendelkeztek. Plusz egy használhatónak tűnő email-címmel. Az események itt elképesztő sebességre gyorsultak. Érdeklődő levelemre Ahmet reagált előzékenyen: minden kérdésemre precízen válaszolt, és küldött néhány képet az általa javasolt pipafej-típusokról, melyekbe a kívánt szöveget könnyedén bele lehet faragni. Sejtettem, hogy a feladat nem lesz különösebb kihívás a pipafaragó számára és pontosan úgy végzi el, ahogy kérem – három évtized pipafüstben pácolódás és egy mérnöki diploma után viszonylag szabatosan meg tudtam fogalmazni a technikai jellemzőkre vonatkozó elvárásaimat. Ahmet nyolc-kilenc napot kért, illetve egy – személyes véleményem szerint igen szerény – összeg átutalását PayPalon keresztül, melyet még aznap meg is oldottam.

Szeptember 24-én, néhány nappal a határidő után történt érdeklődésemre még aznap válaszolt: a pipák készen vannak, aznap reggel postázta őket.

A történet megírásának pillanatában két jóképű tajtékpipa üldögél az asztalomon, méretre készített, egyedi tokokban. Én pedig előre fürdöm abban a pozitív energiahullámban, amit nemsokára egy nagyobb családi ebéd előtt leszek kénytelen elszenvedni, amikor Apám kibontja az ajándékot, és az összes rokon felkiáltójeles mondatokban kezd beszélni.

Az óra kiválasztásának szempontjai megint csak végtelenül szubjektívek. Ha órasznobok vagyunk (én az vagyok), akkor heteken keresztül válogathatunk márkák, típusok, kaliberek (kalibernek hívják az óraszerkezetet) közül, mire döntésközelbe jutunk. Az órasznobéria messzire kerülve vezet el a divatos és ismert óramárkák mellett: legyen bármilyen kiemelkedő is a Seiko valamelyik luxusterméke, nem fogja megvenni. Seikója mindenkinek lehet, aki bemegy bármelyik plázabeli óraboltba venni „valamit”. Az órasznob előbb rágná le a csuklóját, minthogy Police vagy Armani órát vegyen, hiszen tudja, hogy mindben ugyanaz a filléres kínai kvarcszerkezet mozgatja a mutatókat. Nem, az órasznob, akinek reggel első dolga az Óramutató hírlevelét elolvasni, minimum ötven (de inkább száz) éves óramárkák külföldi honlapjait böngészi, és apró fémalkatrészek útvesztőiről álmodozik.

És hogy hogyan válasszunk órát? Nem árt eldönteni, mire van szükségünk; milyen stílusú életet élünk; mennyire fontos nekünk ez a bizonyos használati tárgy. Egy barátom tizenöt éve ugyanazt az olcsó Casiót hordja, és tökéletesen elégedett vele. Neki ez nem fontos. Én egy-két évente veszek egy újat, és a korábbiakat eredeti dobozukban archiválom el későbbi felhasználásra. Meg sem próbálok óramárkákat ajánlani: az ismertebb, nagy cégeket felesleges bemutatni -  a divatmárkák óráit, vagy az ismeretlen, kis gyártók márkáit pedig kár. Válassz egy vagy több márkát, nézd végig a kínálatot, és ha valamelyiken megakad a szemed, hajrá. Vegyél órát.

Hol vegyünk órát? Óraboltban, ha hajlandóak vagyunk a szükségesnél több pénzt elszórni rá. Sajnos a magyar órakereskedők gyakran jóval drágábbra árazzák termékeiket, mint a külföldiek – és ez nem csak az órákra igaz. Mindenesetre némi internetes utánajárással százszámra találunk olyan online shopot vagy külföldi órakereskedőt, aki azt a bizonyos típust akár húsz-harminc százalékkal olcsóbban kínálja – kiszállítást pedig az óra árához képest jelképes költséggel kínál futárcégeken keresztül. Nem bízom a Magyar Postában – egy alkalommal például inkább vállaltam a vám kifizetését az óra után, mint hogy elhallgassam a valódi értékét és ezzel kockára tegyem a szállításbiztosítás nyújtotta biztonságot.

De ha valaki mindenképp magyar forintban akar fizetni, készpénzben, azonnal kézbe kapva óráját… a Vatera kifejezetten jó helyszín lehet. Nem kevés honfitársunk egészíti ki bevételeit órák és más tárgyak külföldi beszerzésével – a róla alkotott vélemények pedig viszonylag használható garanciát nyújtanak, főleg ha nagy forgalmú kereskedőről beszélünk. Természetesen itt a garancia lehet kérdés. A külföldön, más által beszerzett órára vonatkozó külföldön érvényes garancia nem feltétlenül érvényes Magyarországon, legalábbis nem minden pontja – célszerű előre tájékozódni a márka saját szervizeinél a nemzetközi garanciákról.

Először tegyük félre a mindkét nembéli fogyatékosokat, akik zoknit vesznek szandálhoz (férfiak, jellemzően az IT-szektor napszámosai) vagy a hetvenes évekből itt ragadt frizurákat hordanak (a közmondásos bölcsész-népművelő-könyvtáros-szociológus szakok leányai). Velük itt nem foglalkozunk.

Nem ők a célközönség. A célközönség a tükröt naponta többször használó, saját külsejét és bensőjét egyaránt kultiváló fiatal középosztály, akik szeretnek jól öltözni, jól enni és jó dolgokkal körbevenni magukat, figyelnek közvetlen és tágabb környezetükre és meg is engedhetik maguknak, hogy ezt tegyék. Némi korlátozással. Elvégre ez itt nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Nincs kolbászból a kerítés.

Nem én vagyok az egyetlen, aki az utóbbi időben árérzékenyebbé vált, és nem vesz meg azonnal egy egyébként baromi jól kinéző dzsekit, hanem átgondolja, hogy… végülis a tavaly vett még jó… esetleg várjuk meg, hogy leárazzák az évszakvégi kiárusításon… majd bejön egy hónap múlva, és némi szerencsével sikerrel jár. Viszont a most olcsóbb, vegyünk kettőt-érzés is erős bennem – főleg mióta hiába kerestem azt a baromi kényelmes Merrellt, amit évekig nyúztam. Tényleg nagyon kényelmes volt. És csak egy párat vettem (akciósan), amikor vehettem volna még. Akciósan, ez a kulcsszó: valójában láttam egy-két helyen, de nem vagyok hajlandó a már egyszer kifizetett összeg kétésfélszeresét rákölteni ugyanarra.

A következő pár félcipőből aztán kettőt vettem, egy barnát és egy feketét. Nem is bántam meg. Nem egy pszichológiai tanulmány foglalkozik a fogyasztói pszichével; meg sem próbálom az akár online fellelhető írásokat idézni (példa), főleg mivel az akciós vásárlások tényleg jót tesznek az önbecsülésnek. Legalábbis tapasztalataim ezt mutatják: a baráti körömben lévő nők és a csizmák kapcsolata már-már éteri, az egyszerű férfiagy számára érthetetlen (aki még nem látta, most pótolhatja a Jóbarátok megfelelő részét – 8×10: Monica csizmája: 1.rész, 2.rész).

Nem mintha a férfiak megmenekülnének a kísértéstől. Mindegy, hogy mennyire macsó az egyszeri ember. Hogy a kedvenc sörünkből veszünk pár dobozzal többet, a tescós, Kínából származó olcsó flexet nem hagyjuk ott (gyenge, tudjuk, de ennyiért miért ne, legalább lesz otthon) vagy benézünk a Marlboro Classics-ba, mert 50%-os leértékelést írtak ki a kirakatba… mindegy. Nem csak a bolhapiacon szeretünk jól járni, hanem mindig, mindenhol. Ezért sem értettem azt a kecskeméti barátomat, aki egy sörözéskor a Nike-cipője árával dicsekedett. Nem volt olcsó – az ő önbecsülésének az kellett, hogy mindenki tudja, megengedheti ezt magának. Az én önbecsülésemnek viszont az kell, hogy mindenki tudja, nyitott szemmel járok a bevásárlóközpontok üzletei között, és elég szerencsés és ravasz vagyok ahhoz, hogy ne verjenek át. Én jó dolgokkal veszem körbe magam. Olcsón.

Érdekes módon ilyen-olyan bolhapiacot bárhol találni – nagyobb, állandó piactereket a Budapesthez hasonlóan gazdag történelmű európai fővárosokban, ad hoc vásárocskákat a kisebb településeken, de példálózhatunk az amerikai kertvárosok garage sale-hagyományaival vagy a Közel-Kelet bazárjaival, amelyek már akkor a helyükön álltak, amikor Trajanus császár elmélázott egy városias vásárcsarnok gondolatán. A „bazár” mellesleg közép-perzsa eredetű szó, ami mára ugyanúgy megtalálta helyét az amerikai angol nyelvben, mint többek közt a szerbben és magyarban; nem kevéssé köszönhetően a ténynek, hogy a mai ember nem csak felemelkedett (Homo Sapiens) vagy játékos (Homo Ludens), de kalmárkodó is (Homo Tabernari – örömmel veszem, ha valaki kijavítja a konyhalatinomat:) egyszerűen imád vásárolni és eladni. Ráadásul az élményen jókorát dob, ha a megvenni kívánt áru tökéletesen szükségtelen.

A bolhapiacnak – és itt a saját tapasztalataimat hívom segítségül – hangulata és bája van.

Legyen az a londoni Camden Town Market vagy az Ecseri piac, valódi kincsekre fogsz bukkanni; még akkor is ha csak egy keménykalapot akarsz venni valami homályos vágyódás miatt vagy biedermeier portrékat gyűjtesz. Ha mást nem, azt a bizonyos kártyanaptárat biztosan megtalálod, amit két matchboxért szereztél a homokozóban, a költözéskor tűnt el, és még mindig eszedbe jut néhanapján. És ha már kint vagy a PeCsa bolhapiacán, miért ne vennél ausztriai -90% akciókból származó őrölt kávét és cédéket. Aztán egy-két havonta kimész körülnézni, mert nem csak jobban jössz ki pár száz forinttal, de mindig találsz valami érdekes apróságot.

Hoppá, el ne felejtsük: ha nosztalgiázni szeretnél, az újragyártott régi gyermekjátékokat (például a Lemezárugyár termékeit) a retróhullámnak köszönhetően manapság dizájner-boltokban, specializált játékboltokban is megtalálhatod.

Aztán néha elmész a Verseny utcai – és Józsefvárosi piacokra harisnyát venni (például), mert azt is unod, hogy a plázák unatkozóra tetovált szemöldökű eladói semmibe vesznek; a kiskereskedők viszont a szemedbe nézve közlik, hogy persze, alkudhatsz, ha legalább hármat veszel. Nekik is többe van (Mind egy-egy C.M.O.T. Dibbler, csak hogy a Pratchett-rajongóknak kedvezzek). Némelyik ismerősöm nem szereti igazán az utóbbi két helyet, de szerintem teljesen megalapozatlan az ellenérzésük – ha figyelsz a pénztárcádra és a vesédre, jó eséllyel mindkettőt magadnál tudhatod, amikor távozol. Bár a pénztárcád könnyebb lesz. És azon kell gondolkoznod hazafelé, hogy hová teszed az új zsolnay-eozin mázas Lenin-mellszobrot.